Leírás
A második világháború, legfőképpen a színházak 1949-es államosítása utáni politikai, hatalmi és nyelvi kavarodásban az operett is ideológiai képződménnyé válik, s ez veszélyezteti annak a jellegzetesen budapesti játékgyakorlatnak a megmaradását, amely számos ismert zeneszerző és librettista közös életművével létrehozta a magyar operett műfaját. A bécsi, berlini és párizsi operettélet mellett a budapesti zenés színházi gyakorlat mondható jelentősnek Európa kulturális emlékezetében, s hogy ez ma is így van, nem kis részben Gáspár Margitnak, a Fővárosi Operettszínház élére 1949-ben kinevezett igazgatónak köszönhető. Az Operettszínház Gáspár-korszakának első bemutatója a Rajk-per idején, utolsó bemutatója a forradalom előtti nyárelőn kerül színre. A heves és megrázó politikai történetek az igazgatót 1956. október 30-án felmondásra késztetik, ezzel véget ér egy politikailag mindvégig elkötelezett, de szakmailag kifogástalan etikával, mély humánummal, végtelen invencióval végigvitt hét év. Ez a színház egyik legjellegzetesebb korszaka, az átmentés korszaka. Kötetünk a Fővárosi Operettszínház 1949-1956 közötti repertoárját mutatja be, egyenként elemezve a hét évad huszonkilenc bemutatóját, az ezres szériát futó nagyoperetteket éppúgy, mint a vasárnapi gyerekmatinékat és táncesteket, kiemelve a rendezés, a zenés dramaturgia, a zenés színészet és a tér elemeit, vagyis az előadás esztétikai felülete felől tesszük láthatóvá a kulturális kontextust és a hatástörténetet. Kitérünk az intézmény és a város viszonyára, az ideológiai környezetre, a közösség elvárásrendjére, s az operettek kapcsán ráismerünk a rendszert, kultúrát és nyelvet váltó ország traumájára és túlélési stratégiáira. Az olvasó kronologikusan, a bemutatók sorrendjében követheti azt a folyamatot, amely a szovjet és a népi demokratikus operettek játszása mellett a saját fejlesztésű, úgynevezett termelési operetteket is megalkotja, majd elérkezhet azokhoz az előadásokhoz, amelyek Lehár és Kálmán műveit hozzák a társulatra újraszabva közönség elé.
