Vak pali, vak pali…
Negyvenhatos sárga villamoson…
Tíz perc az nagy idő, Elemér…
– ez a kor már csak az irodalomban maradt meg varázslatos egésznek. Vagy a régi idők mozijában, ahol a kizárólag „Vak pali” formában emlegetett Rákóczi-induló-val indult a műsor.
Bart István erzsébetvárosi regénytöredékei tükörcserepek a közelmúltból: a második világháború utáni évtized mindennapjait idézik meg, a szerző gyerekkorát, érzéki élményeit – és egy kisfiúnak nehezen értelmezhető történéseket. Azt az időszakot, amikor még visszajártak a holtak, és ezen senki sem csodálkozott, hiszen halottnak lenni nyilván rossz dolog, különben miért kívánkoznának vissza. A halottak „különös emberek”. Hát még az élők! A Keleti pályaudvarról érkező katona, akiről mindenki tudja, hogy valójában nem is a közeli vasútállomásról, hanem a nagyon is messzi Távol-Keletről tart hazafelé, Lukács úr, aki bizonyos helyzetekben elvtárs, az ávós – „ami olyan katonatisztféle” – udvarló, doktor Kolozsi, aztán a házmester, a viciné, a tróger, a Józsikám, az Elek vagy a Rózsika.
Az Elemér utcát azóta átnevezték. Már nem jár ott sem söröskocsi, sem szódás, sem jeges, sem a 46-os sárga villamos. Nincs se lócitrom, se kintornás. Ma más zenére, más tempóban élünk.
És ma már könnyen rámondjuk, hogy szép volt. Tíz perc az nagy idő, hatvan – vagy hetven – év még nagyobb, Elemér… |
