Leírás
Kevesen bár, de még élnek közöttünk olyanok, akiknek az 1951. évi budapesti tömeges kitelepítés nem – nemcsak – történelem, hanem saját életük egy – keserves – epizódja is lett. A főváros elhagyására kényszerített emberek családi – közös háztartás okán többgenerációs nagycsaládi – számkivetésre ítéltettek, a két hónapos csecsemőtől a kilencedik X-et taposó matuzsálemig, özvegyig. Az itt olvasható írások többsége nem a politikai indíttatású tisztogatást, illetve annak végrehajtását idézi fel, hanem csoportos és egyéni sorsmetszeteket elevenít meg – átélés-, illetve társadalomtörténeti közelítésben. S közben fokozatosan bontakozik ki egy „másik história”: történet arról, hogy a korban dívó terroruralmi arroganciával szemben hogyan tudott védekezni a társadalom. A fővárosból „osztályellenségként” száműzötteket – akiket már egy sor megelőző intézkedéssel is deklasszáltak – a vidéki agrártársadalom módosabb rétegét adó „kulákok” nyakára küldték. A hatalom így próbálta őket együttesen ellehetetleníteni. A kényszerű összezártságban viszont a városi „tanultabbak” és a falusi „kétkeziek” kölcsönösen kezdték hasznosítani egymás tudását, tájékozottságát, szakmai jártasságát és tapasztalatát. A kiszolgáltatottság és gúzsba-kötöttség nyomasztó terroruralma közepette kezdett életre kelni a közhatalmi szempontok szerint megbélyegzettek és kiközösítettek társadalmi együttműködési rendszere. Idő múltával tudatosult, hogy a frontvonal nem az otthonuktól megfosztott városiak és a befogadásra kötelezett helybéliek között, hanem az eltérő megfontolásból együttélésre kényszerített diszkrimináltak, és a velük szemben egyformán komisz pártegyeduralom képviselői között húzódik. Jószerivel e hatalom magasan pozicionált megbízottjaival és helyi kiszolgálóival szemben formálódtak a számkivetettek szigetszerű szolidaritás-közösségei az ország keleti felében.
