Kötésmód: puhatáblás
Szembe megy a megszokottakkal: formai kötöttségekkel, társadalmi elvárásokkal, önáltatással.
Ez a líralista nem udvarias. De nem is akar az lenni. Inkább kérdez, mint állít, inkább láttat, mint ámít.
Néha megnevettet, néha gyomorszájon vág, néha vigasztal.
Ezek a szövegek nem szépítik a valóságot – szétcincálják, majd újjáépítik.
Néha rímben, néha rímtelenül; de mindig igazán.
A szerző hol lágy iróniával, hol brutális őszinteséggel szedi ízekre a közösség álságait és az önismeret paradoxonjait.
Ír szerelemről, családról, halálról, hatalomról – és arról, hogy egyáltalán mi a fenét kezdjünk magunkkal ebben a zűrzavaros világban.
Verseiben ott dobban a modern világ ritmusa, ott vibrál a társadalmi feszültség, és ott suttog a legbensőbb magány hangja.
Az Antiversek olyan tükröt tart elénk, amely nem torzít, mégis kényelmetlenül őszinte – de pont ezért válik fontossá.
Mert az antiversek nem félnek kérdezni. És sajátos választ adni sem.
